Őrszavak, de miért? Nyomtatás

 

Az emberi érdeklődés legszebb és legkínzóbb szava a miért? Magában rejti egyik legősibb kérdőszavunkat: a mi-t, és az értésre, értelemre emlékeztető másik szómagvat: az ért-et. Valamilyen gyermeki kíváncsiságból fakad a tudni akarás: hogy mégis miért?

Talán azért, mert túl sokan vagyunk szétszóródva, az elemi számtan szabályai szerint. Az alig 15 millió magyar közül minden harmadik, nagyjából ötmillió másutt él, nem ott, ahol anyanyelvéről kapta az ország a nevét.

Talán azért, mert a leggondosabb, legszervezettebb társadalmi hullámverések ellenére is születnek gyermekeink, unokáink, élnek családjaink, s akarnak beszélni, olvasni, írni, érteni és érezni magyarul; szüleink, elődeink nyelvén, hangján, kiejtésével.

Talán azért, mert akadnak közöttünk szép számmal szelíd tudásúak, eltökélt akaratúak, akiknek nem mindegy, hogy fiataljaink mivé, kivé és milyenné nőnek föl. Akik művelődésünk legjavát szeretnék átadni. Akik a világban sokfelé lakó fiatalságot tanítják. Edzik testét, csiszolják szellemét, szeretetre szoktatják lelkét. (Mert Tamási Áron mondásával: aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.)

Talán azért, mert kell az összekötő kapocs egymás között. És kell a tudat, hogy bárhol – legyünk gyermekek, felnőttek, szülők vagy nevelők – egymásra találhatunk a közös gondban: egy nyelven szólunk, és értjük egymást. Még akkor is, ha nem csak szavaink őrködnek fölöttünk, hanem mi is szavaink fölött.

S még talán azért is, mert az élhető holnap kialakításában, a gazdag, örökölt tartalmak kísérőjeként közösen használt helyes formák, eljárások, módozatok segíthetnek leginkább. Mert össze kell gyűjtenünk a legutolsó kötőszavakat, még a vesszőket is.

„Jót s jól”– hangzott a 19. század hihetetlenül tömör tanácsa. A mára és a holnapokra is igaz, mert „ezt ha nem érted,/ szánts és vess és hagyjad másnak az áldozatot.”

Lengyel Ferenc


És miért a Kincsesláda?

Hogy az oktatás ne fárasztó többletmunkát, kötelező feladatot jelentsen az anyanyelvüket, kultúrájukat vállalók számára, megpróbálunk olyan nyelvi, irodalmi, zenei értékeket, igazi magyar kincseket összegyűjteni, gyermekjátékokat, mondókákat és kiolvasókat, többé-kevésbé feledésbe merült vagy az élő néphagyományokból kiragadott szokásokat közzétenni, melyek révén örömmé válhat a tanulás-tanítás, és amelyek végigkísérik gyermekeinket, unokáinkat életük során, és derűsebbé, vidámabbá teszik hétköznapjaikat. Kincseket keresünk és gyűjtünk önökkel együtt, olyanokat, mint a csigabiga gyere ki, vagy mint a süss fel nap, hogy az eldugott völgyekben és tanyákon és a metropoliszok játszóterein a magyar gyermekek fölött is felsüssön a nap.

Székely Győző