Túrabeszámoló
Kilpisjärvi-Halti-Kilpisjärvi 8.28-5.9.2021
A túra ötletét a 2020 őszén sikerrel járó Mont Blanc csúcsmászás utáni FME vezetőséggel folytatott beszélgetés adta. Hogyha már járt a logónk (FME polója) Nyugat-Európa tetején, akkor miért ne vigyük el Finnország legmagasabb pontjára, a Haltira is. Amely csak 1324 m, de az elérhetősége Kilpisjärviböl a Kalottireittin (Kalotti út) keresztül 53 km és onnan még vissza is kell térni, tehát 110 km gyaloglás vár a vállalkozókra. Ez még nem minden, mert a csigához hasonlóan a házat (sátrat) is cipelni kell és természetesen az ennivalót is, legkevesebb 6 napra, de biztonságból 8 napra.
Az ötlet többségben tetszett a vezetőségnek és felhatalmazást kaptam a túra megtervezéshez és kivitelezéséhez. Alapelvem, hogy senkit sem irányítok egy általam ismeretlen túrára ezért áprilisban egy sítúrán vettem részt a “Kalottireitti” Haltira vezető szakaszának a megismerésére. Egy erős vihar visszafordított így a Haltira nem jutottam fel, de az út nagy részét (76 km) sikerült megismerni téli viszonyok között. Ezután kijelenthettem, hogy vállalom a túra vezetését is. Abból indultunk ki, hogy felmérést végzünk a magyar-listán keresztül hányan szeretnének részt venni a túrán, ismervén a feltételeket.
Az FME támogatása abban állt, hogy minden résztvevö FME tagnak biztosítja a túrának megfelelő sátrat.
Jelentkezési határidő május 31-ig volt.
Szép számban jelentkeztek a magyarok akikkel többször is 12 és 20 kilométeres túrákat jártunk be Nuuksio és a Sipoonkorven nemzeti parkokban.
Május végére nagyjából összeállt a csapat amely végül 13 személyre csiszolódott. Egy személy már kezdetben eldöntötte, hogy Kilpisjärviben marad és onnan csillagtúrákat tesz meg mialatt a többi 12 nekivág a 110 km-es élmény túrának. A csapat legfiatalabb tagja a még iskolás Friida volt aki a szüleivel vett részt a túrán és túra beszámolót kellett készítsen az iskolának.
Augusztus 28.-án reggel kezdödött az autókkal való indulás Helsinkiböl Ouluig ahol a Nallikari kempingben találkoztak a 4 autó utasai és ott teszteltük a sátrakat. Másnap 29.-én este már Kilpisjärviben sátraztunk és izgalommal vártuk az indulás napját. Közben kiderült, hogy egy lelkes résztvevőnk lába megsérült és gondot okozhat a túra folytatásában. Egy közös döntés született abban, hogy mindenki a saját felelősségére indul el a vadonba, bármikor abbahagyhatja a túrát, helyben marad vagy visszafordul és ezt mindenki aláírásával pecsételte meg. Abban egyeztünk meg, hogy a lábsérült társunk az első túra-napon lassabban mozog még két társával, de ha a helyzet a lábával rosszabbodik, lemaradnak tőlünk és saját ritmusuk szerint túráznak. Tudni kell, hogy a Lappföld vadonjában nincs folytonos telefon jel, biztosan csak a szatellit telefonokban lehet megbízni és segítséget kérni veszély esetén.
A túránk első bíztató jele az volt, hogy nem voltak szúnyogok.
Ez egy óriási előnyt jelent egy több napos túrán mert ezek a vérszívók nagyon megkeseríthetik a napokat. Első túra napra (aug. 30) bemelegítésnek csak 13 km hosszú utat kellett megtenni, de a nehéz hátizsákok(+20 kg) és a terepviszonyok (lásd a képes albumban) miatt mindenki fáradtan lépett be a Saari-tó (Saarijärvi) mellett lévő táborba ahol faházakban is volt lehetőség aludni. Sátorozni a köves terepen nagyon nehéz lett volna ezért a társaság úgy döntött, hogy a fa priccsen töltik az éjszakát bent a házban. Kiderült, hogy a faházban vannak (zárt ajtó mögött) bérelhetö ágyak ezekhez a kulcsot Kilpisjärviböl kellett volna elkérni. Hihetetlennek tűnik, de ennek a bérelhető szobának az ajtaja nem volt bezárva és így négyen kényelmes körülmények között tölthettük az éjszakát amiért utólag 12 euró / személy kellett fizetni.
A második biztató jel az volt, hogy a nap folyamán kiderült, hogy a sérült lábú társunk helyzete javul és tudja folytatni az utat még ha lassabban is.
Mondanom sem kell, hogy mindenki sokat fényképezte az elképesztö, városiaknak szokatlan tájat, rénszarvasokat, növényzetet.
Másnap (aug.31) 19 km-es utat kellett megtenni nehéz terepen, hosszú kaptató- és ereszkedővel a Meekon tó (Meekonjärvi) szálláshelyre. Megemlítem, hogy mivel sátras túrán voltunk, elvileg bárhol(ivóvíz mellett) kilométerhez nem kötve szálláshelyet lehetett volna építeni, de biztonsági okok miatt mi a faházas szálláshelyeket választottuk, ezért a napi kötelező távolságok adottak voltak. Harmadik biztató jel nem sokat váratott magára, ugyanis egész napra eső volt várható és erre fel is készültünk a ruházattal és a zsákvédővel.
Egy órányi gyaloglás után az erős kaptató vége felé eleredt az eső de csodák-csodájára 15 perc után elállt és kisütött a nap, a völgyi szél pedig gyorsan megszárított mindent.
Nemsokára az elöcsapat megérkezett a Kuonjar-folyó (Kuonjarjoki) szálláshelyre ahol ebédeltünk majd folytattuk az utat. Még 9 kilométer volt a tervezett szálláshelyig ahová lassan-lassan mindannyian meg is érkeztünk. A faházban csak 2 finn személy volt berendezkedve az éjszakázásra. Elbeszélgettünk és lassan érkezni kezdtek a csapatunk többi tagjai is. Nemsokára csak magyar beszédet lehetett hallani, energikus gesztikulálásokkal. Bár közöltük a finn lakótársakkal, hogy vannak sátrak és akinek nem jut bent hely kimennek, nem hallgattak meg, pakoltak és elhagyták az épületet. Ezt akkor még nem értettük, hogy udvariasságból tették vagy mi más váltotta ki?
Szeptember 1-én csak 12 km utat kellett megtenni a Pihtsus tó (Pihtsusjärvi) szálláshelyig mégis nehéz feladat állt előttünk.
A tavaszi hóolvadáskor az árvíz elmosta a Vuomakas tó és Meekon tó között lévő Vuomakas-folyón átvezető hidat, ezért a folyón(kb. 60 m széles) át kell gázolni ami a 10-14 fokos vízben, csúszós köveken, nehéz zsákokkal nagy kihívás. Amikor megérkeztünk a folyóhoz kiderült, hogy a víz színtje olyan alacsony, hogy kövekröl-kövekre lépkedve át lehet kelni a folyón.
Folytatva az utat nemsokára Finnország legmagasabb vízesése, a 17 méteres Pihtsusköngas mellé érkeztünk. Mondanom sem kell, hogy mindenki hosszasan fényképezett. Még két órás kemény gyaloglás után az első csapat megérkezett a Pihtsus tó (Pihtsusjärvi) szálláshelyre ahol szintén két finn túrázó volt berendezkedve az éjszakázásra. Ők már jártak a Haltin és másnap visszafelé indultak. Lassan mindenki megérkezett, kezdődött a hosszas ebéd, beszélgetések. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a finnek kezdenek csomagolni és sátorba mennek. Ezt a viselkedést már tapasztaltuk, de ismét nem értettük. Aztán egyszer csak nekem bevillant valami a történelmünk vitatott témájával kapcsolatban ami a honfoglalás-bevándorlás körül zajlik. Ezen jókat beszélgettünk de még nem vettük komolyan a dolgot. Aznap este korábban történt a lámpaoltás de előtte döntés született, hogy a 11 km-re levö Halti csúcstámadásra kis hátizsákokkal megyünk mert bíztam a csapat tagjaiban, hogy délutánra biztosan visszaérkezünk a faházhoz.
Szeptember 2. Könnyű de izgalmas nap állt előttünk. Kis zsákokkal kell teljesíteni a 22 km hosszú utat. A sikeres csúcstámadás után leereszkedtünk a Halti faházhoz ahol ebédeltünk majd elindultunk vissza a Pihtsus tói faházhoz ahová délután öt órakor meg is érkezett a csapat elsö része. A Halti az 1324 m-es magasságával nem nevezhető igazi hegynek, valójában egy nagy köhalom, mert még csúcsa sincsen, az a kőrakás ami a képen látszik emberi készítmény. Néhány kilométerre tőle található Finnország második legmagasabb pontja és legmagasabb csúcsba végződő hegye a Ritnicohkka(1317m) ahol egy fémtorony és faház a régi ARP telefonhálózat maradványa. Nagy élmény volt második hazánk legmagasabb pontján állni főleg azért is mert nem kaptuk könnyen, 53 km gyalog megtett út volt az ára.
Az csak természetes voly, hogy elénekeltük a magyar- és székely himnuszt a havazásban. Két finn, akik utánunk érkeztek, meghatottan figyeltek minket olyannyira, hogy a kőrakás közelébe sem mertek menni mintha az már a miénk lenne. Próbáltam visszahívni őket és végre nagy noszogatás után nekiálltak ők is fényképezni. Lefele hangosan felhívtam a figyelmet, hogy a csúszós köveken vigyázni kell mert nagy a lábtörés-veszély. Ez alkalommal mindenki komolyan vette és szerencsére épen érkeztünk a Halti faházhoz ahol ebédeltünk majd elindultunk vissza a Pihtsus tói faházhoz ahová délután öt órakor meg is érkezett az első csapat. A faházban két finn férfi tartózkodott és a már megszokott séma szerint, miután teljes volt a magyarok létszáma, a finnek csomagoltak és elmentek sátrazni.
Este ismét asztalra került a téma azaz a honfoglalás-bevándorlás egybefolyó fogalma. Hol van a határ a tolerancia és (meg)hódítás, elfoglalás között? Lehetséges elvonatkoztatni 12 ember viselkedése alapján, hogy mi történhetett a múltban vagy mi fog történni a jövőben? Ezen el lehet gondolkodni. Másnapra(szeptember 3) ismét 22 km utat kellett megtenni a Kuonjar tó(Kuonjarjoki) házig de elötte még át kellett kelni, köveken keresztül lépkedve a Vuomakas folyón. Reggel ha nehezen is, de sikerült mindenkinek szinte egyszerre elindulni. Azt mondják, hogy még a ló is jobban húz ha hazafelé megy hát akkor a hátizsákos ember, hogy szabaduljon a tehertől? A nap nagy kérdése az volt, hogy üres lesz-e a Kuonjar tó faház vagy sátrazni kell? Nem stresszeljük magunkat mert a faház körül pázsitos a rét, de mivel havazott, erős szél fújt, éjszaka fagypont körüli volt a hőmérséklet jobban szerettünk volna faházban éjszakázni. Útközben olyan magasra emelkedtünk, hogy ismét kezdtek működni az okostelefonok amit sokan ki is használtak. Megérkezett ismét az elö-örsünk a Kuonjar tó faházhoz ahol a már megszokott látvány fogadott minket, két finn férfi teázgatott. A szokásos ismerkedés után közöltük velük, hogy összesen 12-en vagyunk és a többiek is jövögetnek. Mivel ez a faház az előzőek közül a legtágasabb és a legtöbb férőhellyel rendelkezik, eldöntöttük, hogy ma este mindenki bent alszik mert elférünk(a finnekkel együtt). Közben az érkezők megerősítették, hogy három társunk lemaradt a Meekon tó táborozóhelyen, jól vannak és csak másnap folytatják az utat. Kezdtük elosztani a helyeket, hogy ki-hol fog aludni amire a finn társaink bejelentették, hogy ők elindulnak Kipisjärvibe mert még van bőven idö(mindez délután 16 óra körül történt) megtenni a hátralévő 22 kilométert. Őszintén szólva ismét érthetetlenül álltunk ezzel a hozzáállással szemben, hogy most mit csináltunk rosszul? Toleránsak(suvaitseva) vagyunk mégis óvatosak velünk. Talán azzal van a gond, hogy nagy többségben vagyunk? Azt semmiképp sem engedhetjük meg, hogy a két finn túrázó tovább menjen. Erre az egyikük, hogy megnyugtasson elmondta, hogy már korábban is túráztak, 2 nap alatt 150 km tettek meg, nem ma kezdték ezt a sportot. Ezek után szóhoz sem jutottunk és tisztelettel köszöntünk el tőlük. A nagy kérdés továbbra is válaszolatlan maradt miért hagytak magunkra már több alkalommal is a finnek inkább választva a sátrazást, hideget, gyaloglást.
Lefekvés előtt mindenki elfogadta a javaslatomat, hogy reggel korábban induljunk tovább, mert este vár Kilpisjärviben várt a szauna, és előtte a várva várt bevásárlás.
Reggel, szeptember 4-én szép, fehér, behavazott táj fogadott minket de szélcsend volt. Nyolc órakor nem sikerült elindulni, de fél kilencre már elindult a csapat egy része megtenni az utolsó 22 kilométert. Könnyebbek volt a hátizsákok és Kilpisjärvi mint egy mágnes vonzott vissza. Ott a kör bezárult és amit célul tűztük ki teljesítettük. Azt gondolom, hogy senkit sem a kényelmesebb mindennapok vonzottak vissza. A hat nap alatt félre lehetett tenni azt a rengeteg stresszelő, véget nem érő információ halmazt amelyek a mindennapokban terhelnek minket. A vadonban is megvolt minden napra a tennivaló de az véges volt és általunk bevállalt; utána maximálisan lehetett lazítani és semmire sem gondolni. Gyors ütemben haladtunk kb. (2-3 kilométer/ óra, menet csak a 2 km/h) és nemsokára a nyeregben voltunk ahol pár nappal előtte elkapott az eső.
Hamarosan a távolban látszottak a Saari tó menti épületek körvonalai. Eldöntöttük, hogy ott ebédelünk. Nagyon nehéz útszakasz következett, kőről-köre lehetett csak haladni, ez nagy odafigyelést követelt a vizes kövek miatt.
Rénszarvasok jelentek meg ismét és néhány turista akik a Halti felé tartottak. Köszöntünk nekik és jó utat kívántunk. Ismeretlenek voltak de éreztük, hogy egy táborba tartoznak velünk, talán elmondhatjuk, hogy “szegény gazdagok” vagyunk mind akik túrázunk és gyönyörködünk a természet alkotásaiban. Nem vagyunk anyagi szempontból vagyonosak, de amit a szemlencsénken keresztül a memóriánkba elraktározunk az felér egy kinccsel.
Nemsokára megérkeztünk a faházhoz, bevártuk a csapat többi tagjait és ebédeltünk, hogy utána jó erőben gyalogoljuk le a hátralévő 13 kilométert.
A horizonton már reggel óta látszott a Saana tetö a telefon-toronnyal ezért az okostelefonok ismét használatba kerültek. Félő volt, hogy a sok billentyüzés mellett még valaki megsérül az utolsó métereken. Hála Istennek, nem történt semmi vaj!
Lassan mind a kilencen felzárkóztunk és nagy lendülettel haladtunk az autóink felé ahová délután öt óra körül meg is érkeztünk. Nagyjából 8 óra alatt(szünetekkel együtt) 22 kilométert tettünk meg több mint 2 km / óra átlagsebességgel.
Kézfogásokkal pecsételtük meg elimerésünket egymás iránt, majd az út porát is leöblítettük nehogy valakit köhögési rohamok környékezzenek.
Bevásárlás és szaunázás-grillezéssel zárult a nap.
Másnap szeptember 5-én a csapat egy része Norvégiába utazott. Az utjuk élményeiről egy másik beszámolóban lehet majd olvasni. Kilpisjärvi szimbólumaként a Saana dombot emlegetik. Néhányan a csapatból úgy gondoltuk nekivágunk, hogy fentről csodáljuk meg a vidéket. A nehéz zsákok nélkül szinte repültünk felfelé, de visszafogtuk magunkat, hogy gyönyörködhessünk a tájban és fényképeket készíthessünk. Nem kis befektetéssel nemrég fejeződött be a lépcső felújítása a domboldalon. Én 128 lépcsöt számoltam, amelyek értékes, csíszolt gránitból készültek és amelyek legalább két emberöltöt ki kell kibírjanak még a téli zord körülmények között is.
Fentről csodálatos kilátás fogadott minket. Bár nem volt felhőtlen az ég,de ettöl függetlenül nagyon messze el lehetett látni. Látszott a hármas(finn-svéd-norvég) határ ahová hajóval is el lehet jutni. Közben megérkeztek a lemaradt túratársak, nekik is minden jól ment.
Szeptember 6, a búcsúzkodás és a visszautazás napja volt de minden jó ha a vége jó.
Összegezve mindent, csak gratulálni tudok a résztvevőknek föleg a legfiatalabb túratársnak a teljesítményért aki majd később is kellemesen fog visszaemlékezni és erőt meríteni az együtt eltöltött napok eseményeiből.
A soha fel nem adás példájaként, a kórházból a Haltira fel gyalogló asszonyka áll a teljesítményével. Az induláskor kevesen gondolták, hogy teljesíti ezt a túrát, de neki sikerült és ezen kívül rengeteg művészi minöségü képet készített amelyeket egy albumban meg is lehet nézni.
Mindenki tanult valamit ezen a túrán és nem utolsó sorban gazdagabbak lettünk felejthetetlen élményekkel.
Gálfi István (túravezető)
Galéria
Remek minőségű képek megtekintése itt!
Az utat néhányunknak norvég földön folytátása itt és itt látható.
Podcast is keszült az útról:
Lappföldi kalandok 
Ebben az epizódban Lappfölre látogatunk, és elmeséljük nyár végi lappföldi túrázós-kalandos élményeinket. Meghallgatható itt és itt.
Két további visszaemlékezés utazós oldalon az 1. rész itt és a 2. rész itt.